Jelek 1.
Nagyokat pislogott alulról felfelé, a jelre. Hason feküdt, kicsire összehúzta magát. A lábát is maga alá húzta, mintegy ugrásra készen. Az a valami ott fent gőgösen lógott, karmokban végződött.
Fenyegető volt a puszta léte, nagyokat kellett nyelnie tőle, gombócot érzett a torkában.
Szeretett volna elfutni onnan messzire, csak ne lássa azt a jelet.
Eközben egy másik helyen épp visszahőköltek a menetelők a sorban, mert egy nagy függőleges oszlop állta az útjukat, a végén valami különös gömb felett állt. Mentek volna még tovább végtelen sorban, de ez a jel megakasztotta őket. Nem értették, őket egy parttalan utasítás küldte, áradt, mindent betöltött és csak ontotta és ontotta a képviselőket vég nélkül. Azok a jel előtt megtorpanva feltartották a sort, a többiek majdnem átbucskáztak a hátukon, a hátsók mérgesen, hadonászva, kiabálva próbálták megtudni a megtorpanás okát.
Másutt a tétova, lustán haladó csoportot egy egyszerű gömb zárta. Lassan ocsúdtak fel a tagok, értetlenül néztek egymásra, keresték a megállás okát. Aztán meglepődve látták, hogy ez a furaság okozta. Helytelenítve csóválták fejüket, de beletörődtek a sorsukba, lefeküdtek a földre.
Emitt egy párt egy födbe vájt íves tárgy választott el, kezüket nyújtották egymás felé, mégsem tudták megérinteni a másikat. Előre hajoltak, majdnem orra buktak, de az a valami makacsul csak ott volt, áthatolhatatlanul, kérlelhetetlenül. Nagyon fájt a szívük, hogy nem lehetnek egymáséi.
Izgalmas jelenet zajlott másutt. A menekülő csoportot egy kígyószerű lény késztette megtorpanásra. Próbálták átugrani, vagy megkerülni, de az a lény folyton csak fújt rájuk és nem engedte őket megszabadulni.
Eközben a hasaló valami addig-addig szuggerálta a karmosat, hogy az felhagyott éberségével és nagyokat ásítozott, le-lecsukódott a szeme. Ezt használta ki a lapuló és óvatosan kislisszolt, el onnan, messzire.
Lihegve szedte a levegőt, ahogy távolodott a jeltől.
Amint kellő távolságra került, visszanézett.
Tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.
Nem látottt ott mást, csak rengeteg apró fekete jelet a papíron, halomban hosszabb-rövidebb szavakat, köztük néhol vesszőket, a szavakból hosszú mondatokat, a mondatok végén hol egy felkiáltójelet, hol egy pontot vagy kérdőjelet. Sőt, látott egy szép nagy idézőjelet is, pont ott, ahonnan kislisszolt.
Megcsóválta a fejét, és megfordult, hogy tovább szaladjon.
Visszahőkölt. Két gömb állta útját. A kettőspont.
Fenyegető volt a puszta léte, nagyokat kellett nyelnie tőle, gombócot érzett a torkában.
Szeretett volna elfutni onnan messzire, csak ne lássa azt a jelet.
Eközben egy másik helyen épp visszahőköltek a menetelők a sorban, mert egy nagy függőleges oszlop állta az útjukat, a végén valami különös gömb felett állt. Mentek volna még tovább végtelen sorban, de ez a jel megakasztotta őket. Nem értették, őket egy parttalan utasítás küldte, áradt, mindent betöltött és csak ontotta és ontotta a képviselőket vég nélkül. Azok a jel előtt megtorpanva feltartották a sort, a többiek majdnem átbucskáztak a hátukon, a hátsók mérgesen, hadonászva, kiabálva próbálták megtudni a megtorpanás okát.
Másutt a tétova, lustán haladó csoportot egy egyszerű gömb zárta. Lassan ocsúdtak fel a tagok, értetlenül néztek egymásra, keresték a megállás okát. Aztán meglepődve látták, hogy ez a furaság okozta. Helytelenítve csóválták fejüket, de beletörődtek a sorsukba, lefeküdtek a földre.
Emitt egy párt egy födbe vájt íves tárgy választott el, kezüket nyújtották egymás felé, mégsem tudták megérinteni a másikat. Előre hajoltak, majdnem orra buktak, de az a valami makacsul csak ott volt, áthatolhatatlanul, kérlelhetetlenül. Nagyon fájt a szívük, hogy nem lehetnek egymáséi.
Izgalmas jelenet zajlott másutt. A menekülő csoportot egy kígyószerű lény késztette megtorpanásra. Próbálták átugrani, vagy megkerülni, de az a lény folyton csak fújt rájuk és nem engedte őket megszabadulni.
Eközben a hasaló valami addig-addig szuggerálta a karmosat, hogy az felhagyott éberségével és nagyokat ásítozott, le-lecsukódott a szeme. Ezt használta ki a lapuló és óvatosan kislisszolt, el onnan, messzire.
Lihegve szedte a levegőt, ahogy távolodott a jeltől.
Amint kellő távolságra került, visszanézett.
Tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.
Nem látottt ott mást, csak rengeteg apró fekete jelet a papíron, halomban hosszabb-rövidebb szavakat, köztük néhol vesszőket, a szavakból hosszú mondatokat, a mondatok végén hol egy felkiáltójelet, hol egy pontot vagy kérdőjelet. Sőt, látott egy szép nagy idézőjelet is, pont ott, ahonnan kislisszolt.
Megcsóválta a fejét, és megfordult, hogy tovább szaladjon.
Visszahőkölt. Két gömb állta útját. A kettőspont.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése