Színek

Az őszi nap bújócskázott az ágak között.  Incselkedve kikukucskált a felhők mögül,  mintákat rajzolt a szemközti  házfalra.

Csodálkozva nézte a mintákat.  Volt ott mérges farkas, még az agyarait is látta, meg kis nyuszi, hosszú fülekkel, meg hajladozó fűzfa, meglebbentek az ágai.

Maga a házfal is színesre volt festve,  csíkos volt, a finom bézs alapot piros sávok osztották szabályos mintázatban. Pont úgy nézett ki, mint egy tábornok csíkjai. Mintha tudták volna a festők, hogy ezek valamikor katonai házak voltak.

Elfordult a házfaltól. Rossz érzés futott át rajta.

Vette a cipőjét, inkább lemegy sétálni – gondolta – nem sokáig lehet élvezni ezt a csodálatos meleg őszi délutánt.

Lassan ment, arcát a nap felé fordította. Megállt a sarkon.  A nap finoman átmelegítette az arcát.

Gyerekcsivitelés ütötte meg a fülét.

Kinyitotta a szemét.  Egy csapat szeles óvodás rohant át kiabálva előtte az úton. Az egyikük labdát pattogtatott. Ahogy nézte őket, látta, hogy a szőke és barna loboncok alatt milyen színes a gyerekek bőre. Volt köztük kínai kisfiú és néger kislány, sőt még egy kendőbe burkolt arab kislány is.

Micsoda színes gyerekcsapat!

Meglepődött, hogy milyen tökéletes magyarsággal beszéltek a gyerekek egymással.  Micsoda egyetértés volt közöttük!  A nevetésük is milyen üdítő volt.

Tovább ment.

A lába alatt finoman surrogtak a lehullott levelek.

Lenézett. Sárga, piros, zöld, barna levelek voltak a lába alatt, végig az egész úton is, mint valami csodás szőnyeg.  Elámult a csoda láttán.

Micsoda színes a világ! De jó ez így! – gondolta magában.

Lehajolt. Összeszedett egy csomó szép színes levelet. Óvatosan belerakta a zsebébe.

Elégedetten ment haza, és az erkélyen a szárítókötélre csipeszekkel kirakosgatta a leveleket.

A szép színes őszi levelek vidáman lebegtek ide-oda a kötélen.