Jelek 2.

Ütemesen rázta a fejét, behunyt szemmel előre-hátra ringatózott a zene ütemére.
Az ütem néha gyorsabbra, vadra váltott, ahogy a számok váltogatták egymást a lejátszóban.
Hosszú volt még az út hazáig és jó helyet fogott ki a vonaton.
Az ablak melletti, menetiránnyal szembeni ülést, ami egy csomó embernek a kedvence volt. Igaz, kicsit küzdeni kellett érte egy fiatal sráccal, de az a végén feladta, ő olyan hévvel törtetett át mindenen, hogy átengedte neki a helyet.

Egy hosszú gitárszóló jött, kicsit talán túl hosszú is.
Kinézett az ablakon.
Látta a villanypóznákat, ahogy szép sorban maradoznak el a vonat mellől, néha gyorsabban, ahogy a vonat sebesebbre váltott, máskor meglassulva, ha megálló érkezett.
Roppant unalmas volt ez az út. Mióta a város szélére költözött, naponta kétszer tette meg ezt, igaz, ennél gyorsabban nem is tudott hazaérni. A vonat a város szívébe szállította, onnan már csak pár perc volt gyalog a munkahelye.

A munkahelye. Újra behunyta a szemét.
Behunyt szemmel is látta azt a sok töpörödött kis nénikét, akik ott csoszogtak a folyosón, mikor kikiabált, hogy tálalva van. Felvették a legjobb ruhájukat, még meg is fésülködtek, sőt, volt, aki picit a száját is kihúzta halvány rúzzsal, hogy csinosabb legyen az ebédhez. Azt a vértelen, pengevékony kis szájukat.... mindig elnézte őket, meglágyuló tekintettel. Olyan kis védtelenek voltak, mint a fészekből kiesett kis madárfiókák. Legszívesebben a szárnya alá szorította volna és melengette vona őket. Hiszen ezek mindig fáztak, még a legnagyobb melegben is kardigán volt rajtuk és harisnya, hiába mondta, hogy kánikula van, nem hallgattak rá. Aztán jól elbeszélgettek az ebédnél, odaült hozzájuk, és hallgatta a meséiket, mert neki ezek mind annak tűntek, olyan távoli  régmúltba vezettek. Csodás mesék voltak ezek, szépek, szomorúak, meghatók és néha viccesek is. Jól megvolt velük, és őt is szerették, mert olyan gyöngéd és türelmes volt velük.

Unalmában számolgatni kezdte az oszlopokat. 50-nél megállt.
Hát, épp ennyi idős volt most, bár senki nem mondta volna meg róla.
Tagbaszakadt, kopasz, barnára sült alak, inkább mint egy kidobóember.
Pedig nem az volt.
Elővette a táskájából a könyvet. Vörös nylonkötés volt rajta, nem lehetett látni a címet.
Direkt ebbe csomagolta. Szégyellte volta, ha látják, hogy egy ilyen ember verseket olvas.
Ráadásul szerelmes verseket. Ilyen időkre tartogatta. A hazautazáshoz mindig ezeket olvasta, ezzel próbála meghosszabbítani a déli meséket. Mások életét csodálta. Az övé unalmas volt, szimpla, legalábbis azt gondolta.

Ahogy elrévedt, valami furcsa dologra lett figyelmes.
Oldalt a másik sorban két fiatal ült egymással szemben. A furcsa szögből csak annyit látott, hogy élénken gesztikulálnak. mintha veszekednének. Különös, nem hall semmit.
Egy darabig csodálkozva nézte őket, a könyvét is letette maga elé.
Ja, persze, a fülhallgató. Óvatosan kiszedte a füléből.
Így sem hallott semmit, azok pedig csak gesztikuláltak, nagyon.
És furcsán artikuláltak, valami különös, eltúlzott módon.
Ezek jelelnek....esett le neki lassanként.
Nem veszekednek, hanem beszélgetnek. Vajon miről?

Nézte őket egy darabig és találgatott.
Talán a mai napról, a munkájukról, arról, hogy befizetted-e a csekket, nem én, mondja a másik, majd holnap. De miért nem, mikor lejár a határidő?..mondja a másik.
Siettem, tudod, mindig rohannom kell. Na jó...akkor mi legyen vacsorára?....nekem mindegy..mindig ezt mondod, miért nem tudsz rendesen válaszolni, ha kérdezlek. Na jó, legyen rizs. Meg valami hús....Hát, ezzel nem lettem okosabb, megint nekem kell kitalálnom, mit főzzek....Te mindig olyan finomakat főzöl, ezért mondom, hogy nekem mindegy.

Eddig jutott a találgatásban, mire azok  hirtelen elnevették magukat, hangtalanul és megölelték egymást.
Ez volt a jel. Az a jel. Már tudta, hogy bármiről is beszélgettek, ez a különös pár mindig megérti egymást.
Megnyugodva dugta vissza a fülébe a fülhallgatót.
Visszamerült a versei közé. A szerelmes szavak átölelték.