Mai történetek, modern mesék

Hónapok óta ott feküdt, senki nem nézett feléje. Ott szomorkodott magában. Egy hajszálvékony réteg por is fedte már. A lelke nagyon nehéz volt. Pedig mennyi lelkesedéssel vetette bele magát annak idején a kosárba! Úgy elképzelte, hogy majd kinyitják és egész nap csak kézben lesz. Izgatott gyerekhangokara vágyott, meg csodálkozó dörmögésre, ragyogó napsütésre vágyott, de a pislákoló villanyfény is kielégítette volna. Karácsonyi illatokat akart szagolni, vagy friss tavaszi virágillatot.  Igazából mindegy is volt neki, de még legrettegettebb álmában sem gondolta, hogy csak így hagyják elfeledve porosodni.ű Élve meghalni. Fájdalmasan felsóhajtott. Mennyi sok kincs volt benne pedig, mennyi tudás, titok és izgalom meg szórakozás! Volt benne sok száraz anyag is, kétségtelen, de az értő szem és agy sok élvezetet nyert volna a puszta adatokból is. Feltárulhatott volna előtte a világ összes kincse, titka, érdekessége. A piramisoktól az Atlantisz titkáig, az esőerdő...

A fenébe is, hogy lehet azt az átkozott csörgőt olyan messze rakni…most aztán nyúztózkodhatok utána. Naaaaa…csak, hogy elértem! De jó kis hangja van, imádom, ezek meg mindig velem kacagnak, mikor rázom. Nem is értem, miért nem ergonomikusabb itt minden.  Ezt például jól a kezem ügyébe kellene rakniuk, nem az ágy végébe.  Maguktól is tudhatnák, én meg dafke sem közlöm velük. Nem én! Igaz is, mindent jó messze pakolnak tőlem, ez már régóta feltűnt. Mintha direkt ki akarnának tolni velem. Én persze vagyok annyira kíváncsi, – ja, tényleg, az egyik jó kis szőke, bögyös csaj mindig Kíváncsi Fáncsinak hív, és nagyokat nevet rajta, én meg persze vele nevetek, hadd legyen szegénynek egy jó napja – hogy addig-addig ficergek meg mocorgok, meg nyújtózkodom, sőt kúszom és mászom, hogy mindig elérem azokat az átkozott játékokat előbb vagy utóbb.  Az utóbbi időben inkább előbb. Persze ez nem volt mindig így… Azért egyet iderakhatnának pont mellém, a kispárnámhoz. Eg...

- Add meg magad, gyáva féreg! – üvöltötte Tamás vitéz teli torokkal, úgy, hogy szinte beleremegett még a föld is. Az adrenalin szinte sütött belőle, megremegett az orrcimpája, kitágultak az orrlyukai. Pont mint a lovának. A másik állta a sarat, bátran szembenézett a fenyegető ellenséggel. - Add meg Te, János nádor! Én kitartok a népemért, ha addig élek is! – szólt nagy hangon a másik, még toppantott is hozzá a lábával.  Az oldalán fityegő kard ide-oda himbálózott a lendülettől. Észrevétlenül megköszörülte a torkát, mert ez a nagy hűségeskü kicsit vékonykára sikeredett. Talán a félelemtől, ki tudja. Csönd lett, mélységes csönd.  Látszott, hogy a másik erősen töri a fejét, hogyan is vágjon vissza erre a bátor kiállásra. Valami ilyesfélén gondolkodott ő is korábban, de az ellenség már kijátszotta az ő ütőkártyáját. Most komoly érv kellett ide. Megfélemlítő. Lopva szétnézett.  A nép némán nézte vezérét, pisszenés sem hallatszott. A lovak szoborrá de...

Nagyon szép új évet kívánok Nektek, kedves olvasóim!  Köszönöm, hogy megtiszteltetek az érdeklődésetekkel, a figyelmetekkel! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat! Örülök, hogy tartalmas perceket szerezhetek Nektek a novelláimmal. Itt várlak Benneteket változatlanul a 2016-os új évben is. Búcsúzóul a rövidke kis novellát szeretnék ajándékként adni Nektek. Remélem, sikerül mosolyt csalni az arcotokra. Bármi Egyre nagyobb és nagyobb lett. Már alig fért el a helyén. Minden benne kavargott, amit csak el lehet képzelni. A féktelen örömtől a mélységes mély bánatig, a szinte hihetetlen sikerektől a letaglózó kudarcokig, a csodás, kiteljesítő párkapcsolatoktól a könnyes válásig, a reszkető félelemtől a gátat nem ismerő bátorságig minden ott volt benne. Színes sávokként váltak szét, majd olvadtak egybe benne a lehetőségek. Mert azok voltak még, csak lehetőségek. A be nem teljesült jövő. Minden titokzatosságával, félelmetességével és ígéretével. Percről percre nőtt....

Hitetlenkedve nézte az előtte lévő kis testet. Olyan törékenynek, védtelennek látszott. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várta, hogy megmozduljon, de az nem moccant. Közönyös lassúsággal teltek a percek. Ő meg várt türelmesen. Aztán már nem annyira türelemmel. Kicsit ideges lett, miért nem mozdul már az a baba. Közelebb hajolt hozzá, majdnem orra bukott. Kapkodva visszanyerte az egyensúlyát. Most látta csak meg, hogy a gyerek szeme csukva van. Összeráncolta a homlokát, nem nagyon tetszett neki, amit látott. Valami itt nagyon nem stimmelt. Törte a fejét, mi lehet az a szokatlan dolog. Nem emlékezett semmire. Egyáltalán semmire. Ez is furcsa volt. Kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Hirtelen eszébe jutott valami. Egészen a pici arcához hajolt. Oldalról alaposan szemügyre vette. Hát ez az! Majdnem felkiáltott izgatottságában, hogy rájött, mi a hiba. A baba arcán minden rezdületlen volt, semmiféle mozgást nem látott. Nem örült ennek, egyáltal...

- És azt láttátok, amikor abban a szemérmetlen miniszoknyában akart bemenni az özvegy Molnár boltjába? Még szerencse, hogy azok a rossz kölykök elgáncsolták. Úgy elesett, mint az ólajtó, még a térde is vérzett, haza is ment rögvest! Legalább a fejét lehajtotta, meglehet valóban szégyellte magát a szemérmetlensége miatt. – Juli néne orra hegye úgy mozgott ide-oda mint egy patkány fitető orra.  Előrehajolt, majd mohón folytatta:  - …azért még másnap megpróbált a kocsmába bemenni az emberek közé. Onnan meg a kocsmáros dobta ki, hogy a fehérnépeknek nem árul ő holmi puccos limonádét! Szégyenkezve oldalgott ki.   A léha céda! – nyomta meg az utolsó szavakat diadalmasan. Várta a hatást. A három öregasszonyon végigsiklott a lemenő nap fénye, bársonyos narancsszínekbe öltöztette őket. Igaz, a ráncaikat mélyebbre véste. Keserűséget és elfojtott vágyakat rejtettek azok a barázdák. Pedig nem így indultak ők neki az életnek. Jó természetük volt, mikor férjhe...

Hullámzott a tömeg, nehéz volt kerülgetni az embereket.  Többen már kicsit imbolyogtak, meg-megbillent a kezükben az üvegpohár, kiloccsant belőle a finom nedű. Itt-ott felharsant egy-egy öblös nevetés.   A késő nyári nap finoman melengette a padon ülők hátát.  A bennfenntesek emelt hangon nagyzolva méltatták az éppen kóstolt borokat, nedves fára, rejtett füstösségre meg gyümölcsös áthúzásra hivatkoztak.  A bornaivak meg tágra nyílt szemekkel figyelték az értékeléseket. Titokban óvatosan megint belekortyoltak a borba, de látszott rajtuk, hogy nem értik, miről beszélnek a  borokat méltatók. Nekik ez magas volt, mint csigának a stelázsi. Ők is meg-megálltak több helyen, találomra kiválasztottak kétfajta bort, és jóízűen elkortyolgatták, közben pedig hallgatták az emberek beszélgetését.  Volt ebben valami megnyugtató és otthonos. Csak úgy járkálni az utcán.  Azon az utcán, amit direkt ezért zártak le, hogy az egy évben kétszer megnyito...