Harc a végsőkig

- Add meg magad, gyáva féreg! – üvöltötte Tamás vitéz teli torokkal, úgy, hogy szinte beleremegett még a föld is. Az adrenalin szinte sütött belőle, megremegett az orrcimpája, kitágultak az orrlyukai.

Pont mint a lovának.

A másik állta a sarat, bátran szembenézett a fenyegető ellenséggel.

- Add meg Te, János nádor! Én kitartok a népemért, ha addig élek is! – szólt nagy hangon a másik, még toppantott is hozzá a lábával. 

Az oldalán fityegő kard ide-oda himbálózott a lendülettől. Észrevétlenül megköszörülte a torkát, mert ez a nagy hűségeskü kicsit vékonykára sikeredett. Talán a félelemtől, ki tudja.

Csönd lett, mélységes csönd. 

Látszott, hogy a másik erősen töri a fejét, hogyan is vágjon vissza erre a bátor kiállásra. Valami ilyesfélén gondolkodott ő is korábban, de az ellenség már kijátszotta az ő ütőkártyáját. Most komoly érv kellett ide. Megfélemlítő.

Lopva szétnézett. 

A nép némán nézte vezérét, pisszenés sem hallatszott. A lovak szoborrá dermedve álltak, hátukon a többi bátor vitézzel. Mindannyian őt nézték, szinte szuggerálták. Érezték, hogy a válasz döntő lesz a csata kimenetelében.

- Gyere ide, és vívjunk meg! – harsogta végül Tamás vitéz. 

Megkönnyebbült, hogy ilyen jól kitalálta, mi lesz a megoldás. 

A páncélját észrevétlenül megigazította, a pajzsot pedig tüntetőn maga elé vette.

- Jól van. Megkeserülöd még ezt, én mondom!  – szúrta oda neki János nádor.

Patadobogás hallatszott, majd dühös prüszkölés. A lova is láthatóan nagyon izgatott volt. Aztán rövid lábdobogás, majd kardcsörgés következett. 

Végül csend lett. 

Végtelen mély, vészjósló csend.

A páncél alatt megfeszültek az izmok. 

A két gyűlölködő fél hatalmas csatakiáltással egymásnak rontott.

- Éljen a haza! – üvöltötte az egyik, mire a másik elfúlva válaszolt rá – Éljen a népem! Szabadság!

Pár percig csak a küzdő testek zaja hallatszott.

Aztán egy éles női hang törte meg a zajt!

 - Kész az ebéd, gyertek gyerekek enni! Hagyjátok abba a játékot!

Tamás vitéz és János nádor meglepve, egyszerre eresztette le a karját. 

A műanyag kardok tompán puffantak a földön. Kapkodva tépték le magukról az ezüstszínű játékpáncélt, és dobálták le a földre.

Egymás sarkát taposva figyelmetlenül gázoltak át a bambán bámuló műanyag lovakon, hátukról lesodorva a játékkatonákat. 

A harctér igencsak feldúlt volt.

Egyszerre értek az ajtóba, próbálták magukat átpréselni rajta. Aztán látták, hogy így nem megy, ezért egyikőjük udvariasan félreállt.

- Parancsolj, kedves János nádor, fáradj át békességgel! – lehelte hihetetlen udvariasan a fekete, szögegyenes hajú kisfiú, kicsit színpadiasan meghajolva barátja előtt. Észrevétlenül visszatalált egy pillanatra a szerepébe.

- Köszönöm, Tamás vitéz! – vette a lapot János nádor, aki, miközben áthaladt az ajtón, méltóságteljesen biccentett oda neki.

Tamás vitéz gyorsan utána surrant János nádornak, majd mindketten hatalmas nyerítések közepette, lábdobogva zúgtak le a lépcsőn az ebédhez.

A csata érthető okokból átmenetileg szünetelt.

Hiszen enni csak kell a harcosoknak is.

( A fenti írás a legfrissebb Minerva Capitóliumában jelent meg. Ha szeretéd megkapni a számokat, iratkozz fel rá: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el)