Mai történetek, modern mesék

- Add meg magad, gyáva féreg! – üvöltötte Tamás vitéz teli torokkal, úgy, hogy szinte beleremegett még a föld is. Az adrenalin szinte sütött belőle, megremegett az orrcimpája, kitágultak az orrlyukai. Pont mint a lovának. A másik állta a sarat, bátran szembenézett a fenyegető ellenséggel. - Add meg Te, János nádor! Én kitartok a népemért, ha addig élek is! – szólt nagy hangon a másik, még toppantott is hozzá a lábával.  Az oldalán fityegő kard ide-oda himbálózott a lendülettől. Észrevétlenül megköszörülte a torkát, mert ez a nagy hűségeskü kicsit vékonykára sikeredett. Talán a félelemtől, ki tudja. Csönd lett, mélységes csönd.  Látszott, hogy a másik erősen töri a fejét, hogyan is vágjon vissza erre a bátor kiállásra. Valami ilyesfélén gondolkodott ő is korábban, de az ellenség már kijátszotta az ő ütőkártyáját. Most komoly érv kellett ide. Megfélemlítő. Lopva szétnézett.  A nép némán nézte vezérét, pisszenés sem hallatszott. A lovak szoborrá de...

Nagyon szép új évet kívánok Nektek, kedves olvasóim!  Köszönöm, hogy megtiszteltetek az érdeklődésetekkel, a figyelmetekkel! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat! Örülök, hogy tartalmas perceket szerezhetek Nektek a novelláimmal. Itt várlak Benneteket változatlanul a 2016-os új évben is. Búcsúzóul a rövidke kis novellát szeretnék ajándékként adni Nektek. Remélem, sikerül mosolyt csalni az arcotokra. Bármi Egyre nagyobb és nagyobb lett. Már alig fért el a helyén. Minden benne kavargott, amit csak el lehet képzelni. A féktelen örömtől a mélységes mély bánatig, a szinte hihetetlen sikerektől a letaglózó kudarcokig, a csodás, kiteljesítő párkapcsolatoktól a könnyes válásig, a reszkető félelemtől a gátat nem ismerő bátorságig minden ott volt benne. Színes sávokként váltak szét, majd olvadtak egybe benne a lehetőségek. Mert azok voltak még, csak lehetőségek. A be nem teljesült jövő. Minden titokzatosságával, félelmetességével és ígéretével. Percről percre nőtt....

Hitetlenkedve nézte az előtte lévő kis testet. Olyan törékenynek, védtelennek látszott. Még a lélegzetét is visszafojtotta. Várta, hogy megmozduljon, de az nem moccant. Közönyös lassúsággal teltek a percek. Ő meg várt türelmesen. Aztán már nem annyira türelemmel. Kicsit ideges lett, miért nem mozdul már az a baba. Közelebb hajolt hozzá, majdnem orra bukott. Kapkodva visszanyerte az egyensúlyát. Most látta csak meg, hogy a gyerek szeme csukva van. Összeráncolta a homlokát, nem nagyon tetszett neki, amit látott. Valami itt nagyon nem stimmelt. Törte a fejét, mi lehet az a szokatlan dolog. Nem emlékezett semmire. Egyáltalán semmire. Ez is furcsa volt. Kényelmetlenül fészkelődött a helyén. Hirtelen eszébe jutott valami. Egészen a pici arcához hajolt. Oldalról alaposan szemügyre vette. Hát ez az! Majdnem felkiáltott izgatottságában, hogy rájött, mi a hiba. A baba arcán minden rezdületlen volt, semmiféle mozgást nem látott. Nem örült ennek, egyáltal...

- És azt láttátok, amikor abban a szemérmetlen miniszoknyában akart bemenni az özvegy Molnár boltjába? Még szerencse, hogy azok a rossz kölykök elgáncsolták. Úgy elesett, mint az ólajtó, még a térde is vérzett, haza is ment rögvest! Legalább a fejét lehajtotta, meglehet valóban szégyellte magát a szemérmetlensége miatt. – Juli néne orra hegye úgy mozgott ide-oda mint egy patkány fitető orra.  Előrehajolt, majd mohón folytatta:  - …azért még másnap megpróbált a kocsmába bemenni az emberek közé. Onnan meg a kocsmáros dobta ki, hogy a fehérnépeknek nem árul ő holmi puccos limonádét! Szégyenkezve oldalgott ki.   A léha céda! – nyomta meg az utolsó szavakat diadalmasan. Várta a hatást. A három öregasszonyon végigsiklott a lemenő nap fénye, bársonyos narancsszínekbe öltöztette őket. Igaz, a ráncaikat mélyebbre véste. Keserűséget és elfojtott vágyakat rejtettek azok a barázdák. Pedig nem így indultak ők neki az életnek. Jó természetük volt, mikor férjhe...

Hullámzott a tömeg, nehéz volt kerülgetni az embereket.  Többen már kicsit imbolyogtak, meg-megbillent a kezükben az üvegpohár, kiloccsant belőle a finom nedű. Itt-ott felharsant egy-egy öblös nevetés.   A késő nyári nap finoman melengette a padon ülők hátát.  A bennfenntesek emelt hangon nagyzolva méltatták az éppen kóstolt borokat, nedves fára, rejtett füstösségre meg gyümölcsös áthúzásra hivatkoztak.  A bornaivak meg tágra nyílt szemekkel figyelték az értékeléseket. Titokban óvatosan megint belekortyoltak a borba, de látszott rajtuk, hogy nem értik, miről beszélnek a  borokat méltatók. Nekik ez magas volt, mint csigának a stelázsi. Ők is meg-megálltak több helyen, találomra kiválasztottak kétfajta bort, és jóízűen elkortyolgatták, közben pedig hallgatták az emberek beszélgetését.  Volt ebben valami megnyugtató és otthonos. Csak úgy járkálni az utcán.  Azon az utcán, amit direkt ezért zártak le, hogy az egy évben kétszer megnyito...

Mint polipcsápok nyúltak utána a karok.  Lefogták, abroncsként szorították, a száját is betapasztották, hiába próbált segítségért kiáltani.  Érezte, ahogy a gyomra összeszűkül, majd apró, pici, kemény golyóvá válik, amely fájdalmasan nyomja belülről, aztán kínos lassúsággal kúszik fel a torkába valami fura, émelyítő, fémes íz. Ívben feszült meg a gerince, mellette az izmai szinte pattanásig feszültek. Hányigere volt, szédült, alig látott, dőlt róla a verejték, ahogy küszködött az acélos karokkal, vergődött-ide-oda, mégsem tudott szabadulni a szoros fogásuktól.   El akart menekülni innen messzire, még az emlékét is elfelejteni ennek a borzalmas élménynek. Cafatokban lógott róla a ruha, alul szinte már semmi nem volt rajta. És csak nem akart vége szakadni az élménynek.  Óráknak tűnt a vergődés. Lassan kimerült és elernyedt.  Feladata.  Hagyta, hadd történjék vele bármi. Elveszítette az eszméletét. Arra ébredt, hogy valaki hangosan ...

Csak úgy céltalanul sétálgattam az erdőben. Csodálatosan szép idő volt. A nap bújócskázott az ágak között, a tisztásokon virultak a virágok. Minden csupa lüktetés és élet volt. Mélyet szívtam a levegőből. Virág, fa,moha és meleg földszaga volt.  Valami fantasztikus keverék. Behunytam a szememet és a nap felé fordultam. A meleg jólesőn járta át a tagjaimat. Éppen ideje volt már egy kis lazítás. Sok volt ez a hét, sőt ez a hónap. Megkezdődött az iskola, megint reggeltől késő estig az a sok gyerekzsivaly. No meg a tanárok. Mindenkinek volt valami baja. Hol a gyereke betegedett meg, hol a feje fájt elviselhetetlenül, gyakran a beosztásra panaszkodtak, meg a tanáriban a szomszédra. Hiába no, mikor ennyi nő egy rakáson van, mindig van valami baj. No de mindig ez van, már megszokhattam volna az évtizedek során. Mégis mindig óriási izgalommal vártam én is az iskolakezdést. Talán jobban is, mint némelyik kis elsős. Főleg az izgatott, vajon megint micsoda gyöngyszemet talá...