Büszkeség avagy balítélet

Iszonyúan zúgott a feje, a szeme pedig káprázott.

Reggel óta talpon volt. A vendégek pedig csak jöttek, és jöttek, hosszú, tömött sorokban.

Átkozta a főnökét, hogy meghirdette azt az átkozott akciót.
Állt volna ő be a pult mögé és szolgálta volna ki a vevőket nyitástól, de legalább egy órára leválthatta volna, hogy kicsit pihentethette volna a lábát. Már annyira bedagadt az álldogálástól, hogy attól félt, úgy kell levágni róla a régi, kitaposott tornacipőjét. Mert újra nem telt, hiába dolgozott látástól vakulásig.

Gépiesen mérte a mai olcsóbb kávét, szinte oda se figyelt, ahogy a dél-londoni tájszólással odavetették a megrendelést. Tudta már, - hiszen több éve ott dolgozott abban a kis kávézóban – mit kérnek, már rég nem kellett visszakérdezni a rendelésre.

Megint nyílt az ajtó, benne pedig egyre gyűlt a visszafojtott feszültség.

Még egy kávé, és szétrobbanok! - gondolta magában idegesen.

-          - Caffé sospeso, por favor? – ütötte meg a fülét a szokatlan kérés. A hang halk volt, szinte bocsánatkérő.

Felkapta a fejét, és mielőtt végiggondolhatta volna a dolgokat, szinte kirobbant belőle a válasz, kimosva belőle az egész napi feszültséget.

-        -   WTF?

A kicsit toprongyos, de tiszta ruhájú férfi megütközve nézte.

Ő nyelt egy nagyot, bámulta a férfit, a szépen ívelt sasorrát, a naptól cserzett bőrét, az idegenes megjelenését, de már nem tudta visszaszívni a durva kiszólást.

 Csak nézett döbbenten, és iszonyatosan szégyellte magát. Azt is bánta már, hogy hagyta így eluralkodni a dühét. Régen történt meg vele ilyen, mindig tudott magán uralkodni, hiszen szerette ezt a munkát és a borravaló is jó volt.

Tudott belőle bőven hazaküldeni az édesanyjának, hadd vegyen a kislányának szép dolgokat, ha már nem lehet vele.

A kávézóban a zsongás nem csitult, szinte senki nem vette észre a történteket.

Csak ő és a férfi. Aki a kávét kérte. De ő nem értette a kérdést.

Megköszörülte a torkát, és visszakérdezett, most már a szokásos udvariasságával.

De a férfi kihúzta magát, még egyszer rápillantott. A tekintetében volt valami elérhetetlen büszkeség.

A szegények és megvetettek ritka kincse. 

Szó nélkül elhagyta a kávézót, halkan csukódott mögötte az ajtó.

Ő pedig leforrázva állt, csak állt pillanatokig. Aztán gépiesen töltött magának egy kávét.

A torkát marta a keserű kávé. 

 - Ez az írás a legújabb Minerva Capitóliumában is megjelent, itt is olvashatjátok több más írásommal gyetemben:http://www.minervacapitoliuma.hu/buszkeseg/dobos-marta-buszkeseg-avagy-balitelet/-