GPS

 - Csönd legyen végre, ne csiviteljetek már folyton! - szólt rá a fiatalokra a Főnök.

Hirtelen csend lett, minden sutyorgás és mozgolódás megszűnt.
Mindannyian megmerevedtek a fekete ruhájukban és a fehér mellényükben. Megszeppenve nézték a Főnököt.
Pisszenés sem hallatszott.

- Na, végre, legalább a saját hangomat hallom! - mondta szemrehányóan a vezetőjük.

Végignézett a csapaton. A fegyelmezetlenkedő fiatalokon, a felhevült vörös homlokukon, majd lassan az idősekre vándorolt a tekintete. Megindultan nézte a ruhájuk szélét, néhányuknál már kifehéredett, szinte szétfoszlott az időtől.  Mennyi mindent megértek, mennyi hosszú, idegőrlő és veszélyes út volt mögöttük. Igazi elismeréssel adózott a tapasztalt időseknek. Reménykedett, hogy lassanként belőle is ilyen válik. A csapat doyenje. Akit mindenki becsül és tisztel, és aki elől a legjobb falatokat nem merik elcsenni. Nyelt egy nagyot, kezdett éhes lenni, ez a hosszú és fontos megbeszélés kifárasztotta.

Végül a középkorúakra emelte a tekintetét. Kicsit elidőzött rajtuk. Ez az ő korosztálya volt. Különös megértéssel viseltetett a gondjaik iránt, de nem mutatta, nehogy azt higgyék, hogy kivételez velük.

A csoportban mindenki egyenlő volt.  Nagyon fontos alapelv volt ez egy ilyen hosszú és fárasztó út előtt.
A támogatás egyenlő volt a túléléssel. És ez volt az egyetlen vezérelvük.
Túlélni mindent.
Majd viszajönni ide.
Beteljesíteni évezredek parancsát.

- Nohát, ha mindenki idefigyel, folytathatjuk végre az út megtervezését. Tehát a cél Afrika.

A fiatalokból  kirobbant a mámoros csivitelés. Végre Afrikába mehetnek, ahol meleg lesz egész télen. Folyton ezt hallották az idősektől, legendákat meséltek az ottani csodálatos életről. Meg a visszaútról, már a párjukkal. Aztán a fészekrakásról.

A füsti fecskék izgatottan leröppentek a drótról, amin szépen, sorban üldögéltek már egy  ideje. Csivitelésük betöltötte a koraőszi alkonyati eget.