Csúszómászó

Már a halk zongoraszó sem hallatszott el a füléig.

Elbűvölten nézte a kis csúszómászót percek óta. Fáradhatatlan volt. 

Nézte a csodaszép ünnepi sanzsan ruháját, azt a zöldesbe játszó bordót, amin meg-megcsillant a csillár sziporkázó fénye, ahogy gyorsan ide-oda cikázott a márványon. Hátul a mohazöld masni óriási szárnyhoz hasonlított. Szitakötőhöz, igen, ahhoz.

A meztelen lábacskák össze-vissza kalimpáltak, nagyon vicces látvány volt.

Néha megpihent a mászásban, ekkor óvatosan letottyant a fenekére és kíváncsian nézett fel a csillárra. Tátott szájjal, elkerekedő szemmel csodálta a szivárványszínű fényeket, aztán a virágokra siklott a tekintete. Ha lehet, még jobban meglepődött.

Ő is odanézett, ahova a kis csúszómászó. Neki is elkerekedett a szeme a látványtól. 

A rózsaszín minden árnyalatában pompáztak a szirmok, a fáradt, sárgásrózsaszíntől, a púderrózsaszínen keresztül a klasszikus babarózsaszínig, volt abban minden, még lilaszélű is.

Csodálatos látványt nyújtott a tükörfényes asztalon.

Igazi éke volt a teremnek.

Tekintete visszavándorolt a padlóra.

A csúszómászó szőrén-szálán eltűnt.

Idegesen nézegetett ide-oda ültő helyében.

Egyszer csak meglátta a másik sarokban.

Az ébenfa asztal lábai elefántot formáztak, az elefánt agyaraiba próbált belekapaszkodni és felállni.

Önkéntelenül elmosolyodott a látványra.

 - Luca....hát itt vagy! - viharzott át a termen egy megtermett férfi.

És magához szorította a kislányt, az egyéves kis csúszómászót.