Elég

Fájt a karja, égtek az izmai, szédült és émelygett, ahogy ott állt a hegyen feltartva karját.

Lenézett.

Tompán morajlott a lába előtt a város, kihallotta a gyűlölködő szövegeket, a félelemmel teli, csúszómászó emberek mondatfoszlányait, az artikulátlan kiabálást, a sárdobálást, a dobogó lépteket, a lihegést, a tompa, üveges tekintetű nénikék hebegését, a meglepett sikoltásokat, mindent, amit ez a rettenetes város csak kitermelt magából.
Rosszul volt tőlük. Elege volt belőlük. Látni sem bírta őket.

Nagy nehezen megmozdult. Recsegett-ropogott a talapzata, puffanva hullottak a mélybe a sziklák, pattogtak lefelé, ahogy lassan hátat fordított a városnak. A Városnak, amely olyan dölyfösen pöffeszkedett a lábánál.

Ahogy megfordult, a karját is letette, benne az ágat. Az olajfaágat.
Itt nem lesz béke. Ezekkel soha nem lesz béke....sóhajtotta halkan inkább csak magának.

És délre nézett, el a várostól. Messze.

A Szabadság szobor hátat fordított a városnak és tűnődve nézett a messzi távolba. Délre.