Hullástól gyöngyvirágig

- Végre megint szép meleg az idő! – sóhajtott csak úgy magának félhangosan, és nehézkesen letelepedett a konyhában a kedvenc sárga székére.
Behunyta a szemét és a nap felé fordította az arcát. Jólesett, hogy a napsugarak átmelegítették.
Az utóbbi pár napban a hirtelen hideg nagyon megkínozta.  Alig tudott aludni a fájó ízületeitől.
Hiáb,a no, a majdnem kilencven év nagyon sok – bár ő mindig fiatalos volt, de az utóbbi pár évben már nagyon érezte az idő vasfogát. Megértette, hogy kevesebb van már hátra, talán csak pár év, legjobb esetben 4-5, de lehet, hogy csak hónapok.
Vagy hetek.
Esetleg csak napok.

Ahogy így tűnődött, szinte félálomban, egy árnyék suhant át előtte. Kinyitotta a szemét, de nem látott semmit. Lenézett az asztalra, és egy finom kis fehér szirmot látott a kék asztalterítőn.
- A tavasz igazi pillanata. – gondolta magában.
Óvatosan feltápászkodott.
- No, dologra! – szusszantotta ki magából.

Fogott egy tiszta rongyot, és elkezdett port törölgetni. Minden nap csinált valami kis házimunkát, mert már nem volt ereje a nagytakarításhoz, de így mindig kicsit előbbre volt a kis lakásával és nem kellett senkitől segítséget kérnie. Mert azt nagyon utálta. Világéletében önálló volt, erre a kis időre pedig nem akart mások kegyelemkenyerén élni. Még szerencse, hogy nagyobb betegség nem kínozta az ízületein kívül.

Ahogy végzett a portörléssel – most a hálószobája volt soron – kinyitotta az erkélyajtót, majd szórakozottan kirázta a porrongyot és lenézett.
- Jaj, ne haragudjék, nem láttam, hogy itt van! – szólt le, és visszarántotta  a kezét, mintha valami törvénybe ütközőt csinált volna. A szemöldöke felszaladt, a száját eltátotta.

Valami egészen furcsa dolgot látott ott lent.
Egy fehérhajú nő feküdt a hátán a virágágyásban. Nyugodt arcán végigfutott a napsugár. A szeme csukva volt. Valami egyszerű béke sugárzott belőle. Egyik karját a mellkasán pihentette, a másik pedig a feje mellett feküdt. Csíkos  zokni volt rajta. Cipője nem volt.

Ő visszafojtotta a lélegzetét. Csak nézte a nőt. Vajon mit csinálhat itt? – törte a fejét rajta. Biztosan napozik. Bár itt még nem látott napozó embert, a telepen nem volt szokás csak úgy kifeküdni és sütkérezni. Főleg nem itt, fél méterre a parkoló kocsiktól. Jeges rémület vett rajta erőt.

- Hé, rosszul van? – kiáltott le a nőnek, még ki is hajolt az erkély korlátján, hogy jobban szemügyre vehesse. De a nő csak feküdt ott tovább, mint egy fadarab. Nem válaszolt.

Ő kétségbeesetten körülnézett. Senki nem járt arra, csak egy kamaszlány telefonált szemközt.
Odakiáltott neki, az meg visszaintett, talán kicsit türelmetlenül, de továbbra is a telefonjába bújt.
Mérges lett rá.

- Miért nem figyel rám ez a lány, amikor segítséget kérek tőle? – dohogott magában.

De ezután a dolgok iszonyatosan felgyorsultak.
Megjelent egy nő a sarkon, szintén telefonnal a fülén,  intett neki, és felkiabált, hogy igen, már intézkedett, majd szinte percek alatt megérkezett a rendőrség, azután a mentők és végül a hullaszállítók. A rendőrök udvariasan, de határozottan mindenkit visszatereltek a házba, - mert váratlanul persze megjelentek az emberek a lakásokból- de vele kivételt tettek.  Végülis  ő fedezte fel az elsők között.
A fekete zsák szélét felfújta a szél, valahonnan köveket szereztek, és rögzítették. Csak órák múlva szállították el a nőt. A nőt, a hatodikról.
Ismerte őt, és tudta, hogy beteg. De hogy így, azt nem gondolta. Miközben a párja aludt.

Ő megpróbált nyugodt lenni, de a zaklatottságtól nem tudott otthon ülni.
Még soha nem látott halott embert. Főleg nem a lakásától pár méterre. Szombaton.
Rengeteg gondolat kavargott benne. Hogy csak így, ilyen tudatosan. Hangtalanul. Váratlanul . Minden előzmény nélkül. Meg hogy milyen okosan is. Meg előre eltervezetten. Meg  hogy igen, talán így kéne, neki is. Észrevétlenül. Persze csak akkor, ha majd eljön az ideje. De azért mégis. Az ő lakása előtt! Megzavarni mások nyugalmát. Mégis.
Millió ellentétes gondolat. Egészen belezavarodott.
A szeme előtt lezajlott dráma nem hagyta nyugodni. Hiába vett be egy nyugtatót, aztán még egyet, csak nem hatott. Így hát felöltözött és elment a boltba. Csak emberek között legyen.

Ahogy ott ténfergett és nézegette a feketéskék padlizsánokat, gyöngyvirágillat csapta meg az orrát.
Mindig is imádta a gyöngyvirágot, és még ebben az évben nem is látott a piacon. Ebben a boltban pedig nem árultak virágot. Legalábbis úgy tudta. Meglepődve szimatolt, kereste az illat forrását.

Megkocogtatta a lány vállát. Az meglepődve vette ki a fülhallgatót a füléből.
- Hol vette a gyöngyvirágot kedvesem? – kérdezte mohón. – Itt árulják, a boltban?
- Nem is tudom pontosan …– mondta a fiatal nő. – Azt sem tudom, miért vettem. Nem itt a boltban. – csak nézte őt, látta rajta, hogy nagyon vágyik a virágra. – De szívesen odaadom Önnek – és már nyomta is a kezébe, aztán szinte azonnal eltűnt.

Ő csak döbbenten szorongatta a kezében a csodálatosan illatozó, friss virágot és végre pergett a szeméből a könny. Percekig sírt, csak sírt csöndesen. Aztán nagy nehezen hazabicegett. A csokrot végig szorongatta a kezében.

Egy zaklatott, rémálmokkal teli éjszaka után kicsit megnyugodva ébredt fel.
Első tekintete a gyöngyvirágra esett. Az teljesen összeesett.
Egy éjszaka alatt meghalt.

Ő csak nézte, nézte szomorúan, majd halkan felsóhajtott, és csak úgy magának azt suttogta:
- Hullástól gyöngyvirágig….bevégeztetett.