Kiérdemelt bizalom

Egész testében remegett, ahogy bevágta maga mögött az ajtót.

Nem türtőztette tovább magát, csak úgy ömlött a könny a szeméből. Oda se nézett, ahogy kihalászta a kabátzsebéből a zsebkendőjét, próbálta letörölni a könnyeit. Közben nagy csörgéssel hullott a földre a kulcsa.

-          Az az átkozott lakáskulcs! – gondolta dühvel. Felkapta, és odavágta a komódra, csak úgy csattant.

Még a fölötte levő tükör is megremegett tőle.

Nem érdekelte semmi.Szerette volna ezt a napot, főleg az utóbbi pár órát kitörölni az emlékezetéből.

Márt az odaút sem volt problémamentes. Izgalmában, hogy odaérjen a bankba, elnézte a lekanyarodást és egy egyirányú utcába hajtott be. Igaz, csak egészen kicsit, mert észrevette, és már akart visszafelé tolatni, de a rendőr leintette. Hiába magyarázta neki, hogy siet, meg ilyet ő még sosem csinált, a rendőr zord arccal nyomta a kezébe a bírságcédulát.

-          Miért nem hisz nekem ez az fakabát? – motyogta elfojtott dühvel. - Már a minimális emberi bizalom sincs meg ezekben a közegekben! – állapította meg lehangoltan.

Aztán ez folytatódott a bankban. Kifogott egy igazi kékharisnyát. Ahogy meglátta a karót nyelt középkorú nőt a fakókék csipkés kardigánjában, alatta a keményre vasalt hófehér inggel, ami inkább tűnt férfiingnek, mint női blúznak, akaratlanul is behúzta fülét-farkát, picire gömbölyödve ült le vele szemben a kemény székre. Mintha megérezte volna, hogy itt nem terem neki ma babér.

-          Meg ez is, ez a rohadt kemény szék, biztos megint kijön az aranyerem tőle, ha sokáig itt fogok ücsörögni! – dohogott hangtalanul magában.

Nem lett igaza, addig nem ült ott. Alig tudta előadni a kérését, a hitele átütemezéséről, máris nyílt a karótnyelt szája, tolta kifelé rajta azt a rengeteg betanult lózungot, amit ő csak egyre kisebbre gömbölyödve hallgatott. Aztán választ sem várva, már tessékelte is kifelé a bankból.

Ahogy erre a könnyeit nyelve az előszobájában visszagondolt, valami keserűség kúszott felfelé a torkában egészen a szájáig. Feltépte a fürdőszobaajtót és még idejében elérte a mosdót.

Megkönnyebbülve mosta meg az arcát, - a sminkje úgyis szanaszét kenődött az arcán – a hideg víz kicsit magához térítette.

Visszament az előszobába. Felakasztotta a kabátját a fogasra, aztán felvette a cekkerét a földről és görnyedten bement a konyhába.

Kirakta a postáját az asztalra. Egy reklámújság lustán hullott ki belőle, majd kinyílt egy oldalnál.

Ő közben gépiesen rakta ki a boltban vett dolgokat.

Két zsömle, tíz deka parizer, fél liter tej, három hagyma…kotorászott még az alján, aztán megtalálta, amit keresett: negyed kiló csirkemell. Megkönnyebbülten szorongatta a húst. Azért vette, mert titokban reménykedett benne, hogy elfogadják a kérelmét a bankban. És utána ünnepelni akart. Csirkehússal. 

De nem, az a kékharisnya valósággal kidobta. Nem értette, hogy miért nem bízott benne, hogy valóban ki fogja fizetni végre a lakáshitelét. Pedig ő elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, igenis törleszti végre az évek óta húzódó részleteket.

Mert nagyon kellett neki ez a picike  lakás. Ahol végre nyugta lehet az erőszakos férjétől.

A volt férjétől. Aki folyton terrorizálta.

Micsoda furfanggal sikerült megvennie ezt az imádott lakást a válása után jóval. Itt legalább nem találta még meg, akárhogy is mesterkedett.

Telefonon ígért az a pernahajder fűt-fát, de ő hajthatatlan volt.

Egyszer lehet csak az ő bizalmát elveszteni. És az a lókötő eljátszotta ezt a bizalmat.

Mert ő megtudta. Véletlenül. Hogy igen, megcsalta. 

Aztán az is kiderült, hogy még az első gyerekvárás közben. Aztán többször.  Mindig.

Ő meg sose sejtette. De már nem is akarta tudni azt, hányszor. Elég volt neki a tény.

Pedig tűrte, sokáig, évekig tűrte még a pofonokat is. 

Sokat. Meg a rugdosást. Igaz, nem akkor rugdosta, amikor a kisbabákat várta. 

Két gyerek közben. Sokat.

Aztán egyszer csak elég volt. Amikor megtudta a csalásokat. Még azt sem bánta, hogy elvették tőle a kicsiket. Jobb helyük lesz nekik ott, tudta.Átmenetileg.

Csak maga akart maradni, nyugodtan, békében, hogy erőt merítsen, legyen egy pici búvóhelye, aztán magához veszi majd a kicsiket. Ez volt a terve.

De most ez az érzéketlen nő megakadályozta benne. Mehet albérletbe, ha nem tudja fizetni a korábbi,magas hiteleket.

Eddig ért a gondolatmenetben, mire felocsúdott. Még mindig a húst szorongatta görcsösen a kezében, amikor a tekintete a kinyílt reklámújságra tévedt.

„…Kiérdemelt bizalom…” - olvasta a kép feliratát. 

Alatta egy apa egy nevető kisbabát úsztat a meleg, párás vízben.

Messze fröccsent a húslé, ahogy pont kettejük közé csapta a megolvadt húst.

( ( Ez az írás a legújabb Minerva Capitóliumában is megjelent, itt is olvashatjátok több más írásommal gyetemben: http://www.minervacapitoliuma.hu/bizalom/dobos-marta-kierdemelt-bizalom/ )