A jó ember

-          Mit képzelsz te kis idióta hülye, fogalmad sincs róla, hogy én nem szarom a pénzt? Az csak úgy terem szerinted?  - itt vett egy rövid levegőt, aztán még hangosabban folytatta – meg fogod fizetni a káromat, mindet!  - vágta ki szinte üvöltve a végét. A feje vöröslött, a nyakán megfeszültek az izmok.

A másik, a kis hülyének nevezett, törékeny, szőke nő, picikére zsugorodott előtte, a fejét mélyen behúzta a nyakába.

A vendégek hüledezve, némán nézték a jelenetet. Senki nem mert megszólalni, valósággal megfagyott a levegő.

A még mindig vörös fejű nagydarab férfi úgy vonult ki az étteremből, mint valami büszke díszmarha. Az is volt, valami iszonyú nagy marha.

A megalázott nő lassan mert csak felnézni az ajtócsapódás után. Óvatosan körülnézett. 

A vendégek csak szánakozva bámulták. Senki nem nézett a földre, a törött tányérdarabokra, és a szétszóródott ételdarabokra. 

A nő lassan lehajolt, szomorúan szedegette össze a romokat. Lustán hullottak a könnyei a maradványokra, szinte alig hallhatóan. A dermedt csönd lassanként megtört, a vendégek halkan beszélgettek egymás között, megtárgyalták a történteket.

Ekkor nyílt ki lassan az ajtó, a keretben feltűnt egy torzonborz alak. Bátortalanul belesett. Csodálkozó tekintete éppen találkozott a felegyenesedő nő megkínzott tekintetével. 

Az halkan, de dühösen, mint akit rajtakaptak, szinte sziszegve odaszólt a férfinak:

-          -      Hagyjon most békén, nem látja, mi történt? – majd bement a konyhába, kezében a romokkal.

A szedett-vedett alak megszeppenve nagyot nyelt, még álldogált pár pillanatig, majd olyan óvatosan, ahogyan csak tudott, kiosont az ajtón.

….

Micsoda rohadt egy nap volt ez a mai, és micsoda undorító  idő! – gondolta a kocsiban ülve.

Elkínzottan nézte az szélvédőn lecsorgó esőt, amint utat váj magának a poros üvegen. 

Szorosabban markolta a kormányt, húsos ujjai sült virslihez hasonlítottak.

Szorította a nyakát az az átkozott gallér, próbálta meglazítani.

Ütemesen villogott pár tízméternyire tőle a vasúti átjáró vörös lámpája.

…már megint ez a mindig-piros-lámpa. Sose érek haza! – gondolta elkínzottan.  

– És ma még nem is ettem – erre szinte válaszul a gyomra is megkordult.

Idegesen matatott az anyósülésen. A sok papírlom között megtalálta, amit keresett. Egy hosszúkás, hideg üveget. A felesége még reggel odaadta neki a kedvenc kajáját, a savanyúkáposzta levest  - úgy, ahogyan szereti, sok finom, zsíros, füstölt csülökkel.Nem volt ideje megenni. 

Igaz, el is feledkezett róla, bent maradt a  kocsiban, Még jó, hogy hideg volt egész nap. 

Az iszonyú hajtásban, az alkalmazottakkal való vitában el is felejtkezett róla. 

Most viszont eszébe jutott. Nagyot nyelt a gondolatra.

Próbálta lecsavarni az üveg fedelét, de az nem nagyon engedett. Bevillant, hogy nincs is kanala, így meg csak nem akarta megenni.

Az idegességtől felment a vérnyomása, kapkodta a levegőt, fulladozott.

Lenyitotta az ablakot. Vett egy mély levegőt. Kicsit javult a közérzete.

De a gyomra ütemesen csavargatta. Nagyon éhes volt. És nagyon ideges.

Remegő kézzel kutatott valami ennivalóért, amit így ülve meg tud enni a kocsiban evőeszköz nélkül. Egyszer csak egy darab kenyeret markolt a nylonzacskó sarkában.

Ó, az a drága jó asszony, hát kenyeret is adott a levese mellé! De jó, végre ehetek!. – örült meg a váratlan dolognak.

Gondolkodás nélkül betömte a szájába a kenyeret. Lassan majszolta.

Ez is több volt, mint a semmi.

Miközben üveges szemmel bámulta a villódzó vörös fényt, kényelmetlenül érezte magát, Megérezte, hogy nézik.

Tágra nyílt szemmel nézett balra, a nyitott ablaküvegen túlra.

Döbbenten látta, hogy két rongyos alak áll az út mellett, egymás kezét szorongatva és nagyokat nyelve figyelik, ahogy ő a kocsiban ütemesen, és automatikusan rág, és gondolkodás nélkül tömi a szájába a kenyeret.

Farkasszemet nézett a két elesett emberrel, még lenyelte a falatot és megállt az evésben. 

Azok állták a tekintetét, és vágyakozva nézték a kezében levő kenyérdarabot.

A vörös fény ütemesen villódzott a férfi arcán, mint valami túlvilági delej.

Hirtelen elszégyellte magát. Régen érzett hasonlót. 

Egy pillanatig gondolkodott, aztán cselekedett.

Felmarkolta a levesesüveget, feltépte a kocsija ajtaját.

Olyan hévvel ugrott ki a kocsiból, hogy a két alak ijedtében visszahőkölt.

A férfi szelesen odanyomta a hozzá közelebb álló szabad kezébe az üveget és szinte dadogva hadarta:

-          - Jó kis tápláló leves, tele hússal, egyék meg!- aztán ugyanezzel a lendülettel visszarohant a kocsihoz, mert már fehér fényre váltott a sorompó, mögötte már mocorgott a kocsisor, egyesek türelmetlenül dudáltak.

Azonnal indult, hátra sem nézett

Ha visszanézett volna, látta volna a két lerongyolódott alak arcán a földöntúli örömöt, és a szinte alig hallhatóan elmormolt mondatot:

-           - Micsoda jó ember!....

Ezzel az írással kívánok minden olvasómnak 

békés, boldog karácsonyt!

( Ez az írás a legújabb Minerva Capitóliumában is megjelent, itt is olvashatjátok több más írásommal egyetemben:http://www.minervacapitoliuma.hu/valtozas/dobos-marta-a-jo-ember/)