Esküdj

-    Esküdj, hogy nem mondod el senkinek! – remegett a hangja az izgatottságtól. 
       Úgy pislogott rám, mintha az élete függne tőle. Hát, egy kicsit talán igaza is volt.

-        -  Jól van na, nem mondom el senkinek! – válaszoltam kelletlenül. Az adott szó kötelez, ugye. Pedig  az osztályban megpukkadtak volna a lányok, ha tudnák a titkát. 
       Azt a titkot, amire mindenki vágyott.

Hetedikesek voltunk és már alig vártuk, hogy nagylányok legyünk, de persze nem vallottuk volna be egymásnak, hogy majdnem mindenki hazudott ebben a kényes témában, azt állítva, hogy ő bizony már nem kis pisis.
Kivéve a legcsúnyábbat és a legkisebbet közülünk, akinek ráadásul három bátyja is volt. 
Na, rá aztán egyikünk sem gondolt volna. Szinte alig tartottuk őt lánynak. Erre meg pont neki. Legelőször. A fene se gondolta volna.

Bosszús voltam, de igyekeztem palástolni. 
Persze, mert ugye ő is úgy tudta, hogy már én is túlestem a nagylánnyá váláson. 
Pedig én is hazudtam, mint a többiek. Csak hogy irigykedjenek.

Na, mindegy. Ha már megígértem, hogy nem beszélem ki, akkor tartom is magamat ehhez.

Aztán teltek az évek, valóban fölcseperedtünk. Már mindenki nagylánnyá vált.
És egy szép nap ott találtam magamat egy virágzó rózsabokor árnyékában – igen, mert perzselőn sütött a nap, meg persze nem akartunk föltűnést, mi ketten. Aztán miközben izzadtan szorongatta a kezemet az a fiatal fiú, a következő szöveget súgta a fülembe:

-        - Esküdj, hogy örökre az enyém leszel! – és remegett a hangja az izgatottságtól. Úgy pislogott rám, mintha az élete függne tőle. Hát, egy kicsit talán igaza is volt.

-        - Esküszöm! – súgtam elfúlva. 
       Ünnepélyes volt ez a súlyos fogadalom. És pontosan így is gondoltam.
Aztán persze megvolt a lakodalom annak rendje és módja szerint. Rengeteg pénzt összetáncoltam a menyasszonytáncban. Megvolt belőle a lakás, még egy kis használt autóra is futotta.
Szépen indult minden, szinte álomszerűen. 

Aztán valahogy elromlott az egész. Fogalmam sincs, hogy történt. Talán a mindennapok szürkesége nyomott le minket, le, a víz alá. Volt ott minden, ajtócsapkodás, tányércsörömpölés, elköltözés, visszaköltözés. Megfásultunk hamar.

Egyszer csak a következőt hallom egy este – ugyanaz a fiatal fiú, azaz most már fiatal férfi mondja.
-         - Esküdj, hogy az enyém a gyerek! – villámokat szórt a szeme, úgy szikrázott dühében. Mégis, Úgy pislogott rám, mintha az élete függne tőle. Hát, egy kicsit talán igaza is volt.

-        - Esküszöm! A tiéd, hogy lehetne a másé? Csak ne bánts! – könyörögtem neki sírva.
De a titkot megtartottam magamnak.

Fájt nagyon, évtizedekig nyomasztott, de senkinek nem mondtam el. Nem én, mi értelme lett volna. Tűrtem az ütéseket, az állandó ócsárlást, csak tűrtem, mintha vezekeltem volna a bűnömért. A csodaszép, cserfes, szőke  kislányom már férjhez ment, amikor valami elszakadt bennem.

-        - Esküdjön, hogy az igazat, és csakis az igazat mondja! – hangzott a kimért parancs. A bírónő tekintetében együtt volt a döbbenet és a megértés valami egészen furcsa, nyugtalanító keveréke. 
      - Kérem álljon fel, és tegye a kezét az alkotmányra! – folytatta.

Nehézkesen álltam fel a padból. Megtört tekintettel néztem a bírónőre. 
Az hirtelen zavartan lesütötte a szemét. Belém villant valami. Esküszöm, láttam benne a saját tükörképemet.
Elállt a szavam is. Csak nehezen tudtam kipréselni a szavakat:

-        
     -  Esküszöm. - Úgy pislogtam rá, mintha az életem függne tőle. Hát, egy kicsit talán igazam is volt. 
       
   ( A fenti írást a legfrissebb Minervában  is olvashatjátok: http://www.minervacapitoliuma.hu/igeret/dobos-marta-eskudj/ )

Megjegyzések

Megjegyzés küldése