Zokni

Lehajtotta a fejét, a kapucnit egészen előre húzta, úgy ment elszántan. Nekifeszült a szélnek, ami fel-feltámadt, és csak úgy tépte, meg tolta visszafelé. Szokatlan volt ez a kora tavaszi hideg és szél. Bár a fák már kezdtek zöldülni, itt-ott még a legelszántabb mezei virágok is felütötték a fejüket itt, a külvárosi pusztaságban.

…….

Rengeteg dolog volt a templomban egész hétvégén, így Húsvét tájban, csak úgy nyüzsögtek a hívek. Barkaszentelés, olajszentelés, …meg minden más. Ma végre hirtelen fejfájásra hivatkozva sikerült korán otthagyni a sekrestyét délután. Meglepődve nézett rá a püspök, de látta a fájdalmas grimaszát és kegyesen elbocsátotta. Előtte azért gyorsan még meggyóntatta, majd megáldotta. 

Mégiscsak Húsvéthétfő volt. A feltámadás napja.

Szinte letépte magáról a miseruhát. Sebtében összecsomagolta a holmiját, majd még éppen elkapva egy arra járó buszt, hazament. Otthon remegő kézzel szedegette össze a cuccait. A gyalásó (=gyalogsági ásó) szépen kitisztogatva ott várt a szekrény mélyén. Szinte vakon megtalálta. Gondosan összehajtogatta és berakta a hátizsákja mélyére. Bedobott még egy meleg zoknit is, hátha nagyon hideg lesz estefelé. 

Ki tudja, olyan szeszélyes ez a március. Pár erős nylonzacskót is berakott mellé, hátha talál valami kis ártatlan növendékfácskát, ami belefér a zsákjába. Azt el tudja majd ültetni a temetőben az anyja sírja mellé, hadd adjon árnyékot a nyári hőségben. Úgyis szeretett ott időzni az utóbbi időkben. 

Vele mindig meg tudta minden dolgát beszélni. Az anyja csak hallgatott mélyen, mint a sír.

A buszmegállóban csak páran álltak. Nagyon sokat kellett várni. Hiába, ez az ünnepi  menetrend. Inkább kocsival mentek rokonlátogatóba az emberek, buszra alig vártak néhányan. Ő is rokonlátogatóba ment voltaképpen. De neki nem volt kocsija. Nem szerette a kötöttségeket.

Unalmában nézelődött. Kicsit éhes is volt. Mérges lett magára, miért is nem rakott be valami ennivalót. Meresztgette a szemét, hátha nyitva van a szemközti pékség, de sajnos zárva volt. 

Nagyokat nyelt. Bámult ide-oda. 

„Zokni, harisnyanadrág széles választékban”… - betűzgette az egyik bolt reklámfeliratát. 

Tényleg rengetegféle zokni és harisnya volt a kirakatban, szinte roskadozott tőle.

Mérgesen horkantott fel:

Kinek kell ez a sok hülye zokni!...ahelyett, hogy valami kaját árulnának – tette hozzá magában.

Aztán megjött a busz. Felszállt.

Sokáig utazott, egészen ki a külvárosba. Meg is feledkezett az éhségéről. Eszébe jutott, hogy legalább egy üveg vizet odatett magának, arra gondolt, majd ha leszáll, megissza.

Végre odaértek, ahova készült ezen az ünnepen.

Jelzett. Egyedül ő szállt le. Lehajolt, megigazította a zokniját, mert lecsúszott majdnem a bokájáig.

Ahogy felnézett és átment volna a másik oldalra, oda, ahol a külvárosi pusztaság volt meg az erdő a szélében, egy helyszínelő rendőrkocsi húzott el észvesztő sebességgel előtte, a megállóból kifelé induló buszt is megelőzte, rohant valahova.

Visszahőkölt egy pillanatra. 

Ez nem valami jó jel – gondolta. Felállt, de a kocsinak már nyoma sem volt. 

Tétován körülnézett. Egy lélek sem járt arra.

Felbátorodva átvágott az úton és nekiindult a pusztaságnak.

……..

- Hé, Zokni….gyere már ide! – harsant fel egy hang mögötte.

Egy zsemleszínű orr jelent meg mellette, meg két leffegő fül.

Megtorpant. A vizsla szája szinte mosolyra húzódott. Játszani hívta.

- Zokni, gyere ide azonnal!... – a hang egészen közel hallatszott.

Ő nem mozdult. A kutya bizonytalanul ide-oda nézegetett, aztán szélsebesen elnyargalt a gazdijához.

A füle csak úgy úszott utána a lendülettől.

Még várt egy percig, majd megint nekifeszülve a feltámadó szélnek továbbindult.

- 38,37,36…. – számolt elszánt konoksággal. - …2,1.

Megállt.

Balra fordult a sötét erdő felé.

Nyelt egyet, mert egészen kiszáradt a szája. Az arca kipirult az izgatottságtól. Dübörgött a vér a fülében.

Ez lesz az. 

Már nincs sok hátra.

Kivette a hátizsákjából a vizet. Jól meghúzta. 

A hideg víz jótékonyan lehűtötte a torkát, végig a gyomráig.

Szerette a tiszta hideg vizet. Úgy érezte belülről is megtisztítja.

Mint a szenteltvíz.

Újra húzott belőle. Ahogy hátrahajtotta a fejét meglátta, hogy egy vércse köröz idegtépő lassúsággal felette. Hallani nem lehetett semmit, de ez a körözés vészjósló volt.

- Szegény pocok, te sem élsz már sokáig! – gondolta, majd tovább indult.

Hamarosan odaért az erdő szélére. Nézte a fákat. Vajon melyik is volt az?

Ezen a részen rég nem járt már.

Pontosan egy éve.

De akkor szép meleg kora tavaszi idő volt, nem ilyen hideg, szeles.

Meg nem is volt egyedül.

Megtalálta, amit keresett.  Egy odút az egyik fa törzsén. Jellegzetes alakja volt, olyan, mint egy szem. Ezért is választotta ki tavaly. Erre emlékezni fog. És emlékezett is.

Egy izzadságcsepp indult el a nyaka tövén. Mohón felitta a kapucnis melegítő puha anyaga.

Átcsörtetett a fák között egészen a keskeny ösvényig. Aztán jobbra fordult.

Megdermedt. 

Valami halvány rózsaszínt sejtett a földön a távolban.

Igen, pontosan ott.

Levegőt sem mert venni.

- De hát ez lehetetlen, nem lehet ott! Az nem lehet ott! – hitetlenkedett némán.

Körülnézett.

Az ösvény másik oldalán egy elhagyott gyártelep volt, régi, rozsdás szögesdróttal a fal tetején.

Moccanást sem hallott sehonnan sem.

Tompa csönd borult rá.

Csak a vére dübörgött a fülében. Az elnyomott minden zajt.

Kábán indult a halványrózsaszín folt felé.

Még pár lépés. Már látta, mi az. Visszahőkölt.

Egy nyuszis kislányzokni vége állt ki a földből. 

Sáros, koszos volt, olyan viharvert elhagyott zokni.

Ki tudja, ki hagyhatta azt el és mikor.

Ő tudta.

De nem hitt a szemének.

Csak állt ott megkövülten.

Ekkor az elhagyott gyártelepről reflektorok fénye vágott bele a szemébe, majd egy megafon hangja szólt fülsiketítőn:

 - Hasra, de azonnal!

Rémülten, gondolkodás nélkül hasra vetette magát. A gyalásó nagyot ütött a veséjén.

-  Ne mozduljon! Letartóztatjuk gyermekgyilkosság vádjával.

A percek óráknak tűntek, míg odacsörtetett pár kommandós és hátrabilincselték a kezét.

Halkan szóltak egymáshoz, de ő meghallotta:

 - Még jó, hogy találtunk egy ugyanolyan zoknit, mint az áldozaté volt!

- Igen – helyeselt a másik – meg az is, hogy az a pap olyan szemfüles volt és figyelte ezt a papot. Eljöhetne hozzánk, a gyilkosságiakhoz.

Elsötétedett előtte minden.

Az arca ájultan fúródott bele a földbe, közel a kis ennivaló unokahúga maradványaihoz.

( A fenti írás az áprilisi Minervában jelent meg, amit itt kérhetsz el: http://www.minervacapitoliuma.hu/itt-kerd-el/ )