Bódottá - öröm
A fenébe is, hogy lehet azt az átkozott csörgőt olyan messze
rakni…most aztán nyúztózkodhatok utána. Naaaaa…csak, hogy elértem! De jó kis
hangja van, imádom, ezek meg mindig velem kacagnak, mikor rázom.
Nem is értem, miért nem ergonomikusabb itt minden.
Ezt
például jól a kezem ügyébe kellene rakniuk, nem az ágy végébe.
Maguktól is
tudhatnák, én meg dafke sem közlöm velük. Nem én!
Igaz is, mindent jó messze pakolnak tőlem, ez már régóta
feltűnt. Mintha direkt ki akarnának tolni velem. Én persze vagyok annyira
kíváncsi, – ja, tényleg, az egyik jó kis szőke, bögyös csaj mindig Kíváncsi
Fáncsinak hív, és nagyokat nevet rajta, én meg persze vele nevetek, hadd legyen
szegénynek egy jó napja – hogy addig-addig ficergek meg mocorgok, meg nyújtózkodom,
sőt kúszom és mászom, hogy mindig elérem azokat az átkozott játékokat előbb
vagy utóbb.
Az utóbbi időben inkább előbb.
Persze ez nem volt mindig így…
Azért egyet iderakhatnának pont mellém, a kispárnámhoz.
Egészen ellennék én itt vele.
Nem kéne annyit fölöslegesen kínlódnom. Végre nyugtom
lehetne tőlük.
Mert ezek folyton nyaggatnak valamivel.
Bár, a masszázst igazán szeretem. Főleg, amikor az a kis
picike, rövid, vállig érő barnahajú fiatal pipi jön….hmmm….annak aztán olyan jó
szaga van! Mindig beleszimatolok a hajába…aztán tőlem ott dögönyöz engem, ahol
akarja. És persze akarja. Igen, ott is…na nem teljesen, de a fenekem környékét
olyan élvezettel masszírozza, hogy csak na!
Igaz, utána mindig sajog kicsit az
izmom, főleg, hogy az az átkozott gyógytornász jön utána.
Nem tudom, miért nem
lehet az embert kicsit pihenni hagyni?
Legalább aludhatnék utána. De nem, annak
bezzeg jönni kell és gyötörni engem.
Hát mit vétettem én ezeknek?
Ez a nő – mert olyan merev, szögletes, szigorú tekintetű, még
a hangja is parancsolós – hozza az idióta játékait, csörgeti meg zörgeti őket,
engem meg kitör a frász, hogy mit talál ki a bosszantásomra. Igaz, ha hamar
megtalálom, amiket a padlón szétszórt, nyugtom lesz tőle egy darabig.
Azt szeretem a legjobban, mikor végre mindenhol csönd van és
ábrándozhatok csak úgy magamban. Persze úgy teszek, mintha aludnék, de igazából
csak úgy elvagyok magamban.
…………………………………………………………………………………………………………
A gyerekosztályon halkan nyílt egy ajtó, egy vöröshajú fej
jelent meg az ajtónyílásban, olyan derékmagasságban.
Lélegzetvisszafojtva settenkedett oda a gyerekágyhoz,
lábujjhegyre állt, a rácsba kapaszkodott és tágra nyílt szemmel nézte az alvó
kisbabát, majd suttogva megszólalt:
- Bódottá-öröm. – majd kötelességtudón félreállt a mamája elől, aki ráhajolt a kiságyra.
( A fenti írás a februári Minervában jelent meg, amit itt kérhetsz el:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése