Mai történetek, modern mesék

Csak állt ott értetlenül a férje előtt leforrázva. Nézte ezt a kivörösödött arcú, tagbaszakadt embert, aki föléje tornyosult, fenyegetőn. Nem értette, mi történt. Hallotta, hogy az ordít, még a nyálcseppeket is látta, amint kirobbannak a szájából. Hallani hallotta, de nem értette pontosan, mit kiabál. Csak a … sokan vagy ..jutott el a tudatáig. Mintha egy búrát borítottak volna rá. A lelke lassan kúszott ki a testéből. Már a szoba legtávolabbi sarkában volt, onnan nézett vissza a jelenetre döbbenten. Mint egy kimerevített filmkocka.  Ő, vagyis a teste, fölötte a hadonászó, vörösképű férje.  Rettentően félelmetes, ugyanakkor nagyon komikus látvány volt. Ha tudott volna nevetni, röhögött volna ezerrel. De nem tudott. Szomorú volt.  Kicsit lengett ide-oda, tétovázott, mit is csináljon. Aztán lágyan, puhán kisiklott a házfalon át a fénybe. Ha visszanézett volna, láthatta volna, ahogy a teste összeesik, mint egy levetett ruha. ...

Lehajtotta a fejét, a kapucnit egészen előre húzta, úgy ment elszántan. Nekifeszült a szélnek, ami fel-feltámadt, és csak úgy tépte, meg tolta visszafelé. Szokatlan volt ez a kora tavaszi hideg és szél. Bár a fák már kezdtek zöldülni, itt-ott még a legelszántabb mezei virágok is felütötték a fejüket itt, a külvárosi pusztaságban. ……. Rengeteg dolog volt a templomban egész hétvégén, így Húsvét tájban, csak úgy nyüzsögtek a hívek. Barkaszentelés, olajszentelés, …meg minden más. Ma végre hirtelen fejfájásra hivatkozva sikerült korán otthagyni a sekrestyét délután. Meglepődve nézett rá a püspök, de látta a fájdalmas grimaszát és kegyesen elbocsátotta. Előtte azért gyorsan még meggyóntatta, majd megáldotta.  Mégiscsak Húsvéthétfő volt. A feltámadás napja. Szinte letépte magáról a miseruhát. Sebtében összecsomagolta a holmiját, majd még éppen elkapva egy arra járó buszt, hazament. Otthon remegő kézzel szedegette össze a cuccait. A gyalásó ( =gyalogsági ásó) szépen kitiszt...

Majd akkor, ha egy kétkarátos gyémánttal eljegyez… Majd akkor, ha elvesz feleségül… Majd akkor, ha az alkoholista apja nem jön el a lakodalmunkra…. Majd akkor, ha a koszorúslányok abban a színű ruhában jöhetnek… Majd akkor, ha Barbadosra megyünk nászútra… Majd akkor, ha már nem vagyok rosszul minden reggel… Majd akkor, ha végre csak feküdnöm kell a szülés előtt… Majd akkor, ha megcsászároznak… Majd akkor, ha végre tudok rendesen szoptatni… Majd akkor, ha begyógyult a gátsebem… Majd akkor, ha lefogyok a szülés előtti súlyomra… Majd akkor, ha többet foglalkozik velem… Majd akkor, ha nem üt meg többet… Majd akkor, ha nagyobb lesz gyerek… Majd akkor, ha vége a válóperemnek… Majd akkor, ha megkéred a kezemet… Majd akkor, ha összeköltözünk… Majd akkor, ha férjhez megy a kislányom… Majd akkor, ha nagyobb lesz a kisunokám… Majd akkor, ha nem fulladok annyit… Majd akkor, ha megműtenek… Majd akkor, ha elkezdik a...

Hónapok óta ott feküdt, senki nem nézett feléje. Ott szomorkodott magában. Egy hajszálvékony réteg por is fedte már. A lelke nagyon nehéz volt. Pedig mennyi lelkesedéssel vetette bele magát annak idején a kosárba! Úgy elképzelte, hogy majd kinyitják és egész nap csak kézben lesz. Izgatott gyerekhangokara vágyott, meg csodálkozó dörmögésre, ragyogó napsütésre vágyott, de a pislákoló villanyfény is kielégítette volna. Karácsonyi illatokat akart szagolni, vagy friss tavaszi virágillatot.  Igazából mindegy is volt neki, de még legrettegettebb álmában sem gondolta, hogy csak így hagyják elfeledve porosodni.ű Élve meghalni. Fájdalmasan felsóhajtott. Mennyi sok kincs volt benne pedig, mennyi tudás, titok és izgalom meg szórakozás! Volt benne sok száraz anyag is, kétségtelen, de az értő szem és agy sok élvezetet nyert volna a puszta adatokból is. Feltárulhatott volna előtte a világ összes kincse, titka, érdekessége. A piramisoktól az Atlantisz titkáig, az esőerdő...

A fenébe is, hogy lehet azt az átkozott csörgőt olyan messze rakni…most aztán nyúztózkodhatok utána. Naaaaa…csak, hogy elértem! De jó kis hangja van, imádom, ezek meg mindig velem kacagnak, mikor rázom. Nem is értem, miért nem ergonomikusabb itt minden.  Ezt például jól a kezem ügyébe kellene rakniuk, nem az ágy végébe.  Maguktól is tudhatnák, én meg dafke sem közlöm velük. Nem én! Igaz is, mindent jó messze pakolnak tőlem, ez már régóta feltűnt. Mintha direkt ki akarnának tolni velem. Én persze vagyok annyira kíváncsi, – ja, tényleg, az egyik jó kis szőke, bögyös csaj mindig Kíváncsi Fáncsinak hív, és nagyokat nevet rajta, én meg persze vele nevetek, hadd legyen szegénynek egy jó napja – hogy addig-addig ficergek meg mocorgok, meg nyújtózkodom, sőt kúszom és mászom, hogy mindig elérem azokat az átkozott játékokat előbb vagy utóbb.  Az utóbbi időben inkább előbb. Persze ez nem volt mindig így… Azért egyet iderakhatnának pont mellém, a kispárnámhoz. Eg...

- Add meg magad, gyáva féreg! – üvöltötte Tamás vitéz teli torokkal, úgy, hogy szinte beleremegett még a föld is. Az adrenalin szinte sütött belőle, megremegett az orrcimpája, kitágultak az orrlyukai. Pont mint a lovának. A másik állta a sarat, bátran szembenézett a fenyegető ellenséggel. - Add meg Te, János nádor! Én kitartok a népemért, ha addig élek is! – szólt nagy hangon a másik, még toppantott is hozzá a lábával.  Az oldalán fityegő kard ide-oda himbálózott a lendülettől. Észrevétlenül megköszörülte a torkát, mert ez a nagy hűségeskü kicsit vékonykára sikeredett. Talán a félelemtől, ki tudja. Csönd lett, mélységes csönd.  Látszott, hogy a másik erősen töri a fejét, hogyan is vágjon vissza erre a bátor kiállásra. Valami ilyesfélén gondolkodott ő is korábban, de az ellenség már kijátszotta az ő ütőkártyáját. Most komoly érv kellett ide. Megfélemlítő. Lopva szétnézett.  A nép némán nézte vezérét, pisszenés sem hallatszott. A lovak szoborrá de...

Nagyon szép új évet kívánok Nektek, kedves olvasóim!  Köszönöm, hogy megtiszteltetek az érdeklődésetekkel, a figyelmetekkel! Köszönöm, hogy olvassátok a blogomat! Örülök, hogy tartalmas perceket szerezhetek Nektek a novelláimmal. Itt várlak Benneteket változatlanul a 2016-os új évben is. Búcsúzóul a rövidke kis novellát szeretnék ajándékként adni Nektek. Remélem, sikerül mosolyt csalni az arcotokra. Bármi Egyre nagyobb és nagyobb lett. Már alig fért el a helyén. Minden benne kavargott, amit csak el lehet képzelni. A féktelen örömtől a mélységes mély bánatig, a szinte hihetetlen sikerektől a letaglózó kudarcokig, a csodás, kiteljesítő párkapcsolatoktól a könnyes válásig, a reszkető félelemtől a gátat nem ismerő bátorságig minden ott volt benne. Színes sávokként váltak szét, majd olvadtak egybe benne a lehetőségek. Mert azok voltak még, csak lehetőségek. A be nem teljesült jövő. Minden titokzatosságával, félelmetességével és ígéretével. Percről percre nőtt....