Szabadulás
Napok óta itt rostokolt ebben a sötét és nedves cellában.
A ruhája szorosan tapadt rá. Karjaival átkulcsolta a lábait,
a fejét a karjai közé hajtotta.
Csak folyadékkal táplálták, azt is csak valami szűk
szívószálon adták be neki.
Bár lehet, hogy volt valami más is benne, mert úgy érezte,
mintha a ruhája egyre szorosabb lenne rajta, vagy mintha saját maga egyre
jobban megnőne.
Nem értette a dolgokat. Úgy ült ott, mint valami embrió.
Visszaemlékezett a magzati korára.
Olyan picike és védtelen
volt és olyan hálás a táplálásért!
Szépen nőtt, gyarapodott, délceg ifjúvá serdült.
Aztán most itt ez a börtön.
Halvány gőze nem volt, mi történik itt vele.
Egyszer csak azt vette észre pár nap múlva, hogy a cella
fala szinte a ruháját súrolja.
Roppant furcsa érzés volt, nem tudta hová tenni. A folyadék
is, amit folyton adagoltak neki, mintha valami kábító dolgot tartalmazott
volna, egészen vidámmá tette. Biztos valami narkó - gondolt rá megrettenve. Nem
értette, mit terveznek vele.
Csak ki akart szabadulni innen ebből a hihetetlenül
kényelmetlen, szűk és sötét zárkából.
Megpróbált egy nagy levegőt venni, de a ruha, sőt a börtön
fala sem engedte.
Páncélként szorította a mellkasát.
Borzalmas érzés volt.
Elernyedt.
Valami különös szomorúság vett rajta erőt.
Átsuhant rajta egy gondolat. Meg fog halni…elhessegette a
komor gondolatot.
Ő élni akart. Napfényt akart látni és az egész világot a
keblére ölelni. Örömet és vidámságot megélni.
Mindent, ami az életben szép és jó.
És örömet adni. Mert az az igazán jó…még gyerekkorában
belénevelték.
Most meg itt tesped
és szenved.
Nagyot slukkolt a szívószálból. Nagy levegőt vett és
megpróbálta még egyszer nekifeszíteni magát a zárka falának.
Reccs..hallotta éppen a feje fölül és a szemébe villant
valami vakító fényesség.
Jaj…ez lehet az a fehér alagút….biztosan
meghaltam!...rezzent össze rémülten.
Óvatosan kinyitotta a szemét és felnézett. Valami hatalmas forróság perzselte felülről.
Csodaszép vörös szirmai gyűrötten terültek szét, a langyos
szél finoman simította meg őket.
Fellélegzett. Mégis csak él. Bátran lengedezett a többiekkel
együtt.
Hallotta, ahogy egy üde gyerekhang visítva közeledik:
- Anya, nézd milyen szép pipacs! Leszedem neked, jó?
- Hagyd drágám ! Ha leszeded meghal! – szólt egy mélyebb
hang.
Megkönnyebbülve lengedezett tovább a pipacstáblában.
Végre élt. Pont ahogyan elképzelte.
"Végre élt. Pont ahogyan elképzelte."
VálaszTörlésRemekül megírt történet, Gratulálok kedves Márta! :)
Nagyon szépen köszönömm, igazán jólesik.
TörlésÖröm volt megírni. Igazi boldogság vele örömet szereni.